76.fejezet

   Azt hittem, hogy jót cselekszem azzal, hogy elkísérem a férjem Belgiumba. Mindenáron Mellette akartam lenni, megegyeztünk abban, hogy erre a versenyre még elkísérhetem. Szerető és támogató feleség akartam lenni, azt hittem, hogy ezzel örömet okozok Neki. Persze, ha az ember előre látná mi fog történni, akkor megfontolná minden döntését.

  Már a Spa-Francorchamps felé tartó járaton jelentkeztek az első problémák. Felszállás után fél órával szédülni kezdtem, izzadt a tenyerem, többször rohantam ki a mosdóba hányni. El kellett könyvelnem, hogy terhesen tényleg ez volt az utolsó utazásom a Forma-1es hévégére. Eljött az az időpontja a terhességnek, mikor már nem ajánlatos a repülés és a magaslati levegő. Panaszkodni tudtam volna egész úton, mégsem tehettem ezt. Csakis saját magam vagyok ezért felelőssé tehető. Megszegtem az orvosom tanácsát. Jót akartam cselekedni, mégis minden rosszul sült el. Elhihetitek, hogy nem így akartam.

  Az időjárás meghatározó jelenség volt, nyomott volt a hangulatom, ingerlékennyé váltam pillanatok alatt, persze ezt próbáltam titkolni. Nem akartam veszekedést kezdeményezni senkivel sem, Párom figyelmét sem akartam elvonni, inkább meghúzódtam a háttérben. Jól teljesített, a csapat folyton dícsérte a hétvége során, én mégsem voltam önfeledten boldog. Úgy tettem, mintha minden rendben volna, a legkevésbé sem akartam én lenni a problémaforrás, mégis egy idő után azt éreztem, hogy azzá sikerült avanzsálnom. Sikeresen birtokba vette agyam az a gondolat, hogy jelenlétemmel több kárt okozok, mint hasznot. Vasárnap este is inkább ott maradtam a szállodai szobánkban, nem volt kedvem megjelenni az After Partyn. Hagytam Őt szórakozni, elterelni  a figyelmét arról, hogy nem kívánatos személy vagyok számára, csak egy púp a hátán.

   Ezek ellenére úgy viselkedtünk egymással, mint ezelőtt: szerelmes csókokat váltottunk, ölelkeztünk, férjem kényeztető simogatásai a mennyekbe repítettek. A kapcsolatunkra szerencsémre nem hatott ki az, amit láttam és amit éreztem. Hétfő késő délután azonban már folytogatva éreztem magam.

-Miért nem vagy őszinte velem?- támaszkodtam a konyhaasztalra.

-Nem értelek. Hová akarsz kilyukadni?- értetlenkedett.

-Előttem nem kell megjátszanod magad Sebastian.- vészesen csattant a hangom.- Mond a szemembe, hogy egész hétvégén csak útban voltam.

-Miért mondjam, ha egyszer nincs így? Miért kell mindig fölöslegesen vitatkoznunk? Miért látsz folyton nem létező dolgokat? Miért, miért, miért?- idegesen csapta a csészéjét az asztallapra, s kilöttyent a teája.

-Nem látom, hanem érzem. És szerintem ez a téma nem hanyagolható.

-Azt akarod, hogy kimondjam, amit gondolok. Tényleg ezt akarod?- sziszegte milliméterekkel az arcomtól.

-Igen!- vágtam rá, s ezáltal kiprovokáltam egy jó kis veszekedést.

-Azt gondolom, hogy felelőtlen voltál. Nem kellett volna majdnem 6 hónapos terhesen csak úgy utazgatnod egyik országból a másikba. Ebben hibáztál, nem cselekedtél okosan, felnőtt nő létére. De ettől függetlenül útban nem voltál, nem tudom ki beszélte tele az agyad ilyen sületlenséggel.- meg akarta simogatni az arcom, de nem engedtem. A büszkeségem sérült volna.

-Bocsánat, hogy nem vagyok időgép, mely a jövőbe lát. Nem tudhattam, hogy rossz vége lesz annak, hogy Veled tartok. Az utazás előtt jól éreztem magam, láthattad, hogy nem jelentkeztek rosszullétek és fáradékony sem voltam. Nem voltam útban oké, de valami miatt mégis felhúztad az orrod.- zártam le a vitát és otthagytam a konyhában. Meg sem álltam a szobánkig. Az ablakhoz sétáltam  és csak bámultam kifelé. Bámultam pislogás nélkül, ahogy odakinn szakad az eső, ahogy az esőcseppek az ablaküveg tetejéről száguldoznak lefelé. Egy idő után éreztem, hogy az én arcom is nedvessé válik. A kislányom nagyon mocorgott már a pocakomban, azóta nyugtalan, mióta vitát kezdeményeztem a férjemmel és annak már bő fél órája. Azt hiszem a pocaklakóm nem veszi jó néven, ha mi veszekszünk, úgyhogy az érdekében mellőznünk kell a hangoskodást. Egy melegséget sugárzó tenyeret éreztem a hátamon. Ettől az érintéstől átfutott rajtam a hideg.

-Sajnálom, hogy olyan gorombán viselkedtem veled. Tudom, hogy nem lenne szabad.

-Nehogy még te kérj bocsánatot azért, amiért van egy hisztis és kibírhatatlan feleséged.- válaszoltam szipogva és közben letöröltem arcomról a könnyeket.

-Egyáltlán nem vagy sem hisztis, sem kibírhatatlan.- ölelt át hátulról, állát vállamra támasztotta. Ujjbegyével bebarangolta a hasam összes négyzetmilliméterét.- Néha kicsit túllősz a célon és butaságokat beszélsz, de ezekkel nem tudsz véglegesen magadra haragítani. Szerinted milyen az a házasság, melyben nincsenek apró összezördülések?

-Nem tudom.- vontam vállat unottan és továbbra is pityeregtem.

-Szerintem ott valami nem működőképes. A veszekedések nagyrészt abból adódnak, hogy az egyik fél nyiltan kimondja azt, amit gondol és érez, mint ahogy te is tetted nemrég. Bevallom, okosan cselekedtél.

-Miért gondolod ezt?- fordultam felé fürkésző tekintettel.- Ne felejtsd el, hogy miattam zengett a ház.

-Jobb, ha kimondod, ami nyomja a szíved. Úgysem tudod a végtelenségig elnyomni magadban, egyre inkább összegyűlnek az aggasztó problémák és maguk alá temetnek.

“Végre egy valami, amit normálisan csináltam”- gondoltam magamban.

Beszélgetésünk alatt valami olyasmire derítettem fényt, amit eddig nem észleltem az elmúlt 5 hónapban egyszer sem. A kislányom a férjem hangját hallva megnyugodott, már nem mocorgott a méhemen belül.

-A leányod nagyon szereti a hangszíned. Még a végén féltékeny leszek Rád, amiért te megtudod nyugtatni, én viszont nem.

-Oh. Ez most meglepedt.- nem sokkal később leguggolt, majd beszélni kezdett.- Hallod kicsi Lara, sikerült anyát féltékennyé tenned.- kuncogott.

-Lara?- magasba szaladt szemöldökkel  fürkésztem arcát.

-Ühüm.- bólogatott.- Gyere, üljünk le.- magával húzott az ágyhoz, elhelyezkedett a szélén és az ölébe fészkeltem magam.- Már csak 4 hónap van vissza a szülésig és pár nappal ezelőtt titkon elkezdtem neveken gondolkodni. A Lara név nemcsak hogy elnyerte a tetszésem, hanem magával ragadott, de nem tudom megmondani, hogy pontosan miért. Persze a név az egy olyan tényező, melyről közösen kell döntenünk. Nem kell feltétlenül ezt a nevet kapnia, biztosan neked is van egy favoritod.- avatott be.

-Én…- kezdtem a válaszom hebegéssel, ugyanis nekem még nem készült el a képzeletbeli névlistám. Viszont az emlékeimben kutatva beugrott az Emma név. - Nekem tetszik, szóval maradhat.- egyeztem bele. Az általa választott névnek van egy különleges csengése, első hallásra beleszeret az ember, nem csoda, hogy Párom esetében is megtörtént a hatás.

-Tudod ki szeretnék még térni két apró tényezőre, ezeket akkor akartam elmondani, ha esetleg kampányolnom kell a Lara név mellett. Belekalkuláltam azt is, hogy esetleg nem sikerül dűlőre jutnunk. Az egyik az, hogy nagyon jól passzol a Vettel családnévhez. Lara Vettel.- ízlelgette a hangzását. Szinte simogatta a fülem, ahogy kiejtette a száján.- Különösen passzolnak egymáshoz, harmóniában és összehangban vannak A második tényező pedig az, hogy… - mély levegőt vett, de folytatni nem tudta, mert nem hagytam. Rájöttem mire akar kilyukadni.

-Hasonlít Édesanyám nevére. Csupán egy ‘U’ betű tesz különbséget.

-Örülök, hogy észrevetted a hasonlóságot.- mosolygott.- Biztosan örült volna annak, ha az első unokáját róla nevezzük el, de rád is gondolnom kellett. A Laura név kiejtésekor mindig el szomorodnál és nem akarom, hogy az a név fájdalmat okozzon. Így könnyebb lesz szólítani és édesanyád emléke előtt is tisztelgünk. Nos, akkor megegyeztünk a nevet illetően?-villantott egy féloldalas mosolyt. Ez volt a zsánerem, ezzel mindig le tudott venni a lábamról. Bár most ebben a helyzetben nem volt erre szükség. Bólogatni akartam, mikor újra mocorgást éreztem odabenn. Megfogtam férjem kezét és a hasamhoz szorítottam.

-Ezt veheted igennek, úgy gondolom.- bazsalyogtam.

   Az elég egyértelmű volt mindkettőnk számára, hogy több repülés nincs. Hétvégén Olasz Nagydíj, nem húzhattuk az időt, mihamarabb döntést kellett hoznunk az előttünk álló hónapokról. Szerencsére veszekedés és ellenkezés nélkül megoldást tudtunk találni erre a kényes témára. Beleképzeltem magam a helyzetébe, Ő csak a mi javunk akarja szolgálni és megértettem, hogy miért ragaszkodik mindehez.

-Értesítem anyát, te addig kezdj el pakoni.- utasított, s tettem is amit kért. Öt perc múlva jött vissza a szobába, olyan volt, mint akiről leszakadt egy mázsás teher.

-Mit szól ahhoz, hogy a szezon végéig oda költözöm?- faggattam, bár a válasz egyértelmű.

-Magyarázkodni sem volt időm, hogy miért kerül erre sor, máris kérdezte, hogy mikor indulunk, mikor érünk oda, mit főzzön. Teljesen bepörgött, hallottam, ahogy végig rohan az egész házon azt ordítva, hogy a Reni ide költözik.- kuncogott s nekem is mosolyra húzódtak ajkaim.

-Remekül fogom érezni magam, hiszen imádok a családoddal lenni, édesanyádtól sok-sok hasznos tanácsot szeretnék kérni és  Melanie megígérte, hogy az ő segítségére is számíthatok. Viszont van pár kérdés, ami… megválaszolatlan. Továbbra is kell járjak ultrahangra, nem hanyagolhatom el, muszáj a baba minden egyes mozdulatáról tudnom.

-Megoldjuk. Beszélhetünk Melanie nőgyógyászával és persze én is akarok további infókat kapni a babánk fejlődéséről. Hamarosan belehallgathatunk a szívverésébe is, kinyitja majd pici szemeit, vétek lenne ezekről a pillanatokról lemaradnia valamelyikünknek.

-Hmm… nagyon informált vagy. Nem tévesztettél véletlenül pályát?- karoltam át nyakát és egy puszit nyomtam szájára.

-Határozott meggyőződésem, hogy nem! Csak érdekel, hogyan fejlődik az első babánk, ezért utána néztem 1-2 háttérinformációnak a neten. Mégiscsak a gyermekünkről van szó, a megfoganása pillanatától foglalkoznunk kell vele. Lara az én szemem fénye. Persze a gyönyörűszép anyukájával együtt.- ezúttal Ő csókolt meg s ezzel szépen más vizekre eveztünk.

-Nagyon eltértünk a tárgytól, úgyhogy kanyarodjunk inkább vissza a tömérdek megválaszolatlan kérdéshez. Míg én Heppenheimben vagyok, hogy oldod meg, hogy azért néha együtt is legyünk a futamok közben?

-Pofon egyszerű az egész: a futamok után egyenesen haza megyek, nem pedig ide. És így együtt leszünk a következő futamig. Nem bírnám ki hónapokig nélkületek.

-És Heikki? Őt nyugdíjba küldöd erre a pár hónapra? Vagy alábbhagysz az edzésekkel?

-Nem. Erre is találunk valamilyen megoldást. Melanie régi szobája üresen áll, oda beköltözhet vagy ha szeretné, akkor keresek számára egy kisebb lakást. Az edzést megoldjuk, ez legyen a mi problémánk. Neked csak az a dolgot, hogy vigyázz magadra és a kis csöppségre.- simított végig arcomon.

-Képes vagy ennyi mindenen változtatni miattunk?- kérdeztem meghatottan. Úgy gondolom, hogy kevés férfi tenné meg a felesége és a születendő gyermeke miatt, hogy változtasson a megszokott életvitelén, programján. És ebbe még a fizioterapeutáját is bevonja. Megfogtam az Isten lábát Sebastiannal, ehhez mostmár kétség sem fér.

-Értetek bármit. A biztonságotok, a jólétetek, az egészségetek nekem mindennél fontosabb. Tartatom kell magam ahhoz az ígéretemhez, hogy vigyázni fogok rád. Sokkal könnyen egy ideig itthagynom a svájci otthonom, mint azzal a tudattal egy másik kontinensre utazni, hogy a várandós feleségem hosszú hetekre magára hagyom. Történhet baleset, megbotlothadtsz a szőnyegben, megvághatod a kezed, megcsúszhatsz a fürdőkádban és ilyen esetben kihez fordulnál segítségért? Sosem tudnék megbékélni azzal a gondolattal, hogy nem voltam a feleségem mellett a szükséges pillanatokban. Minek vonzani a bajt, ha elkerülni is lehet azt?- zárta le mondandjóját egy költői kérdéssel.

   Másnap reggel autóba pattantunk. A levegő hömérséklete 35-37 Celsius-fok  közelébe nyúlt, még szerencse, hogy az autó fel volt szerelve légkondival. Pontban egy órakor szálltunk ki a járműből, nekem köszönhetően a szokásos 3-3,5 óra utazásból kicsit több, mint 5 óra lett. Minden harmadik benzinkútnál meg kellett állnunk, mivel egyszer pisilnem kellett, egyszer éhes voltam, másszor pedig elgémberedett minden tagom. Nehéz volt kibírnom az utat, de ennyi áldozatot nekem is hoznom kellett, hiszen ez volt a helyes. Kicsiny áldozat ugyan, mely eltörpül amellett, amit a férjem tesz meg értünk.

-Jajj kislányom! Olyan szépen kigömbölyödtél. És milyen jól áll rajtad ez a ruhácska.- szaladt felém Heike, s közben szemeivel méregetett.

-A ruha tényleg szép, szeretem, viszont úgy érzem magam benne, akárcsak egy bálna.- húztam a szám.

-Hmmm… Az én kívánatos kis bálnám.- markolta meg fenekem férjuram.

-Amíg a fiam így néz rád, addig nincs okod panaszkodni.- nyugtatott Heike.

-Miért, hogy nézek a feleségemre?- járatta tekintetét köztünk Seb.

-Menten kiesik a szemed!- vágtuk rá egyszerre és méltóságteljesen néztünk a jelen levő hím egyedre.

-Nők!- forgatta meg szemeit, majd felkapta a bőröndjeimet és beviharzott a házba.

********

   Csodálatos életem van itt Heppenheimben. Eleinte furcsa volt számomra az a gondolat, hogy november végéig itt kell laknom, de sikerült mindent megszoknom, a bizonytalan érzéseim elillantak. Panaszom csak egy dologra lehet: férjem hiányára. Az estéim unalmasan telnek, Heike-ék korán fekvők, nekem is korán ágyba kell bújnom. Hiányoznak a férjemmel való személyes beszélgetések, az, ahogy vágyakozva néz rám, ahogy cirógatja a pocakom. Lassan hozzá kell szoknom ahhoz is, hogy decemberben már nem kell egy közel 2 kilós babát a hasamban hordanom. Hiányozni fog a kis babóca a méhemből, egy ideig biztosan  lesz az üresség érzetem, de az, hogy majd a karjaimban tartom az élet legnagyobb ajándékát, kárpótol mindenért. Vágyom arra, hogy már hárman lehessünk, de tudom, hogy négy hónapig még türelmesnek kell lennem. Még nagyon nincs itt az ideje annak, hogy meglássa a napvilágot, hiszen Neki még fejlődni kell és emellett meg kell örvendeztetnie minden nap azzal, hogy rugdolózik.

Déjà-vu érzés kerített hatalmába, hiszen tavaly is itt tartózkodtam az Olasz- Nagydíj erejéig. Azonban az idei és az egy évvel ezelőtti eset gyökeresen különböznek egymástól. 365 nappal ezelőtt még öngyilkossági kísérletem volt, míg most foggal-körömmel ragaszkodok az életemhez, de még jobban ahhoz az élethez, ami napról-napra bennem fejlődik. Amilyen kilátástalan volt tavaly az életem, mindenre gondoltam és mindenre vágytam csak arra nem, hogy a sors vagy Isten megajándékoz egy férjjel és egy tüneményes kislánnyal, aki életem hátralevő pillanatait, éveit bearanyozza majd.

Talán az emlékezésnek köszönhetem azt, hog tegnap éjjel rémálmom volt. Nem is tudom, hogy helyes-e ez a kifejezés, hiszen újra láttam at arcukat, újra magamhoz közel érezhettem őket és ez fantasztikus volt, az viszont már kevésbé volt élvezetes, hogy átélhettem a baleset perceit.

“ Ismerős autóban ülök, ismerős személyes társaságában. Apu a volán mögött ült, míg anya mellette, az anyósülésen. Nyugodt tempóban haladtunk, betartva a jól meghatározott sebességet és közlekedési szabályokat. Már majdnem elértük a kívánt úticélt, mikor egy autó jött velünk szembe, cikázva haladva. Apu próbálta félreránatni a kormányt, de már túl késő volt. Nem tudtuk megúszni azt, ami meg volt írva nekünk: a frontális ütközést.

Engem ért a legkisebb ütés, mégis fájdalmat éreztem. De a fizikai fájdalom eltörpült a lelkiek melett. Csak ültem a hátsó ülésen, a combjaimra szegeztem a tekintetem, nem mertem felemelni a fejem, hiszen féltem attól, hogy a látottaktól megrémülök. Minden ízben remegtem, hangos zokogásba kezdtem, közben a hajtincseim közé csúsztattam ujjaim. Az agyam lebémult teljesen, a sokktól amit kaptam hívni sem tudtam a mentőket, értelmes mondatot biztosan nem tudtam volna kinyögni. Reflexből felsikoltottam, hátha valaki meghallja és segít kievickélnem a rommá tört autóból. Csak az járt a fejemben, hogy anyut és aput valahogy ki kell menekítenem! Azonban a pánik hullámokban söpört végig rajtam, kénytelen voltam megmozdulni. A percek őrjítően lassan teltek ebben a feszült hangulatban, én még mindig ott gubbasztottam. Ebben a pillanatban szirénázó autókat hallottam közeledni.

-Kisasszony, jól van? Nem sértült meg?- hallottam meg egy férfi hangját közvetlenül mellőlem.

-Anyu…Apu.-suttogtam, még mindig a lábaim fixítorzva.

-A kollégáim kimentik a szüleit, jöjjön, segítek kiszállni a kocsiból.- óvatosan combom alá nyúlt és kiemelt az autóból.

  A következő pillanatban már azt láttam, ahogy anyát és apát két különálló hordágyra fektetik. Apát elkezdték a mentőkocsi felé tolni, anyát azonban még nem. Megeredtek lábaim, rohanni kezdtem a számomra életet adó asszony felé. Sápadt volt, arca tele volt véres karcolásokkal, de a mosolya még így sem tűnt el arcáról. Megsimogattam sebhelyes bőrét.

-Kincsem!- suttogta remegő ajkakkal. Küzelebb hajoltam Hozzá, hisz a minket körülvevő hatalmas zajtól alig hallottam hangját.- Olyan szép, erkölcsös nő lett az én kicsi lányomból!

-Anya, nem hagyhatsz itt, hallod? Nem itt és nem így!- ráztam vállait erőszakosan. Láttam, hogy egyre ritkábban emelkedik mellkasa, szemei lassan ragadnak le. A szívem azt sugallta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésem Anyával, az agyam mégsem akarta ezt az információt felfogni és elfogadni.

-Láthattunk felnőni apáddal, láthattuk, ahogy érett nővé cseperedsz, hogy megtaláltad az igaz szerelmet és azt is, hogy pár hónappal ezelőtt sikeresen leérettségiztél. Meg lett volna a lehetőségünk arra is, hogy ott lehessünk az esküvődön, hogy a karjainkban tartsuk az unokáinkat, de ezt a lehetőséget nem tudjuk kihasználni. Az életre sajnos egyetlen-egy esélyt kaptunk, s ezt mi most eljátszottuk apáddal.- megszorította arcát simogató kezem, de már alig volt erő a szirításában, a lélek kezdett elszállni belőle.

-Anya, kérlek szépem nem erőltesd magad! Tartogasd az erődet arra, hogy felépülj!- hitegettem ezzel a mondattal, voltakápp magam, nem akartam, hogy a remény utolsó szikrája is elszálljon belőlem. Egy papírzsebkendővel törölgetni kezdtem a sebeiből kibuggyanó vért.

-Kérlek mondd meg Sebastiannak, hogy szeretjük és tiszteljük őt azért, amiért a munkája mellett képes figyelmesen törődni veled. A nevünkben kérlek kérj bocsánatot, amiért most nem búcsúzhatunk el tőle méltóképp.- már csak suttogni tudott, egyre szaggatottaban beszélt és emellé a könnyek is megjelentek szemeiben. Ekkorra már biztos voltam abban, hogy nem lesz visszaút. –Mi apáddal most magadra hagyunk, elérkezettnek találtuk az időt erre, hiszen felnőttél, a mi támogatásunk nélkül is tudod alakítani az életed. Úgy is tudsz járni a számodra kijelölt ösvényen, hogy mi nem vagyunk a háttérben. Tudom, hogy még sokáig fájni fog neked az elvesztésünk, de erős vagy és e kudarcból képes vagy felállni. Indulj el szépen azon az úton, mely az új életedhez vezed. Sebastian vár rád, az ő kezébe adom a sorsod.

Keze kicsúszott ujjaim közül, a maradék ereje is elhagyta. Utoljára láthattam szeminek csillogását. Álomra hajtotta a fejét…Örökre!”

*******

  Csupán a Heppenheim-Baar távolság választ el minket a régi életünktől. Az utolsó futamot is lefutották a pilóták és a csapatok, Sebastian úgy döntött, hogy a PR programjait is lefújja, velem szeretne lenni, mert mindössze két hét választ el engem életem legnehezebb eseményétől: a szüléstől. Persze az is benne van a pakliban, hogy a Kishölgy hamarabb kíván megismerkedni a szüleivel és ezzel a hatalmas világgal. Maradt tehát jó esetben két hetem arra, hogy felkészítsem magam a szülésre.

Beléptünk a házba, mely rettentő hideg volt. Nem csoda, több hónapon át egy lélek sem járt itt, csodálom, hogy  nem lepte be a pókháló a sarkokat. Minden olyan volt, mint ahogy itthagytuk. Sajnos.

-Sebastian, én  egy rémes, csapnivaló anya vagyok már most!-tört ki belőlem ez a mondat. Mindenféle szívfájdalom nélkül röhögtem ki saját magam az üveges szerkrényajtó előtt állva.

-Mi alapján szőröd le ezt a következtetést?- lépett mögém, s a tükörből fürkészte arcom.

-Nemsokára megszületik a baba, de még nincs kész a szobája, mely a saját kis birodalma lesz. Még ruhái sincsenek, cumisüvege sem, babakocsit sem vettünk, az ég világon semmit sem szereztünk be, pedig bármelyik percben megindulhat a szülés, de én még mindig felkészületlen vagyok.

-Ne hergeld magad, mert könnyen elfolyhat a magzatvíz.- nyugtatott s körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte vállaim.- Nekem sem volt időm ezzel foglalkozni, de a barátainknak annál inkább.- mosolygott.

-Mi? Ezt… ezt nem értem.- folrdultam szembe Vele.

-Berni és Tommi voltak olyan kedvesek, hogy elkészítették a pici szobáját. Gyere, megmutatom, milyen remekművet hoztak össze.- megfogta kezem és kivezetett a hálóból. A folyosó végén levő utolsó ajtó előtt megálltunk. Az ajtó résre volt nyitva, enyhe festékszag csapta meg az orrom. Lassan benyitottam a helységbe. 

A látvány, ami fogadott… egyszerűen lenyűgöző. Valahol álmaimban egy ilyen babaszobát képzeltem el. És a bladachinos kiságy…Egyből beleszerettem a bútorokba, a fal és a mennyezet színébe. 

Sokkal több volt, mint tökéletes. Átélhettem egy újabb olyan pillanatot, mikor az álomból valóság lesz. Sebastiannal gyönyörködtünk még egy picit a látványban, párszor végighúztam ujjam a bútoron és közben arról álmodoztam, milyen nagyszerű is lesz a pelenkázón tisztába tenni a kis Hercegnőt, mindezt Sebastiannal karöltve megtenni.

Vettem a bátorságot és a mobilom után nyúltam. Pár csörgés után fel is vette a tárcsázott személy.

-Nem is tudom szavakba önteni, milyen hálás vagyok, amiért ennyit fáradoztatok a kicsi szobáján. Nagyon  szépen köszönjük.- hálálkodtam a könnyeimmel küszködve.

-Ez volt a legkevesebb, amit tehettünk. Segíteni szerettünk volna nektek, s erre sikerült megtalálnunk a legjobb módoot.

-Nagyon jó barátok vagytok!- csuklott el a hangom. – De honnan tudtátok, hogy egy ilyen szoba volt az álmom?

-Csajszi! Ismerlek már, mint a tenyerem!- nevetett barátnőm.

-Ez igaz.- tettem hozzá elmélázva. Tőle jobban csak a férjem ismer.

-Örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket. Remélem a kis hercegnő is hasonló örömmel fogja felfedezni a kis világát.

-Oh, efelől kétségeim sincsenek! Egy ilyen meseszerű szobában még én is jól érezném magam.- kuncogott Seb.

-Persze Sebastian! Helyettem neked volna a falakat lefesteni. Roppant aranyos lettél volna, ahogy a rózsaszín festék csöpög a hajadból.- csatlakozott a társalgásba Tommi is.

-Majd a következő gyermekünk szobájának falát én fogom kékre festeni. Ugyanis a második gyermekünk fiú lesz!- mosolygott rám magabiztosan.

A következő napokban minden a lehető legnagyobb rendben ment. Sikerült beszereznünk minden fontos kelléket és ruhát, amire csak szüksége lehet a kis Larának. Tényleg mindennel elkészültünk, már csak azt vártuk, hogy megszülessen, hogy végre hármasban élhessünk a baari otthonunkban.

2013.december.15.

  Egész vasárnap esett a hó, rettentő nagy hideg volt s én a szokásosnál nyűgösebb voltam. Tegnap este erős derékfájásra panaszkodtam, nem bírtam még meg sem fürödni, a bokám nagyságra hasonlított egy jól megért szilvához. A pici másfél napja eléggé intenzíven és erősen rugdos, éjjel is keveset aludtam és ma is olyan furcsa előérzetem támadt a reggeli órákban. Egész délelőtt és délután pihentem, Sebastian ütyködött a konyhában, én film nézéssel próbáltam elterelni a gondolataim a rossz közérzetemről és arról, hogy a lánykánk focilabdának használja a méhem falát. Ezúttal apuci barátságos hangszíne sem tudta lenyugtatni a pici jövevényt.

Estére megembereltem magam, a konyhában nekiláttam egy könnyed vacsora elkészítésének. Épp a rizset pároltam, mikor egy erős rugást éreztem. Ösztönszerűen kaptam kezem a pocakomhoz és testem kissé meggörnyedt. Hirtelen valami nedveset, forrót és kissé ragacsosat éreztem a lábamnál, lenéztem és a nadrágom is teljesen átázott, a padlón pedig egy tócsa egyre inkább növekedett.

-Seb!- kiáltottam férjem után.

-Itt vagyok édesem. Mi történt?- kérdezte azonnal.

-Azt hiszem… azt hiszem elfolyt a magzatvíz!