62.fejezet

Azt hallottam az idősebbektől, hogy értékelned kell azt a családot, melybe beleszülettél. Tisztelned kell a szüleid még akkor is, ha nem is mutatnak jó példát, nem nevelnek becsületesen, esetleg elzüllöttek. Minden egyes nap úgy kell élj, hogy talán a mai lesz az utolsó nap, melyet együtt töltessz velük. Bármikor jöhet egy baleset, egy meggyógyíthatatlan betegség. A halál sajnos nem válogat áldozatai közt, mindenkit megtalál előbb vagy utóbb. A legrosszabb esetben váratlanul szedi áldozatait, mindenféle előzmények nélkül. Milyen jó is lenne, ha meg tudnánk akadályozni a halált “ munkája” közben. Most én sem itt tartanék…

     Végtelen ürességet éreztem legbelül, mintha minden éltefunkciót elvesztettem volna. Lábaim teljesen elgyengültek, erőm nem volt megtartani magam. Erőhiányosan zuhanni kezdtem a talaj felé. Térdre érkeztem a hideg csempére. Kezem a szívemhez kaptam egy reflexszerű mozdulattal. A szívem szúrni kezdett, mintha céltáblának használtak volna azt. Mintha egy maréknyi tű mélyült volna el a kellős közepében. Egyre szaggatottabban és nehezebben vettem a levegőt. Mintha egy olyan helyen lennék most, mely elől el lenne zárva a levegő. Seb megfogta derekam és óvatosan lábra állított. Vonszolni kezdtem magam, úgy éreztem, hogy a lábaimra ólom nehezedik. Meg kellett küzdenem a gravitációval elég alaposan. Le lettem ültetve a kanapéra.

-Annyira nehezemre esik ezt elhinni.- Seb hitetlenkedése közepette csóválta a fejét.

-Eltávoztak. Már nem élnek. Sosem fogom őket viszont látni. Fel tudod Te ezt fogni?- sós könnycseppek által áztatott arrcal megragadtam pólója gallérját és teljes erőből ráncigálni kezdtem, akárcsak egy tébolyodott.

-De mégis hogy? Mi történt? És mikor?- kérdezte az okokat.

-Ma reggel… Autó…balesetben. Egy részeg sofőr.- beszéltem szaggatottan, közben mély levegőkért kapkodtam.

  Ebben a pillanatban csengettek. Seb ajtót akart nyitni, de nem engedtem. Nemsokára Kimi lépett be az ajtón, vigyorgó arccal. Ám mikor ránk pillantott, arckifejezése azonnal megváltozott.

-Reni mi történt?- leguggolt elém és kézfejét a combomra helyezte.

-Anyu és apu.-ejtettem ki zokogva és ebben a pillanatban megöleltem őt. Ölelésre, vígasztalásra vágytam és az sem érdekelt, ha ezt egy másik férfi karjaiban találom meg. Persze Párom is itt volt, immár ketten zártak ölelésükbe.

-Őszinte részvétem. Jennire és rám számíthatsz, mindig melletted leszünk majd. Ha bármire szükséged van, kérlek szólj bátran.

-Vigyetek haza.- kértem határozottan.

   Seb összepakolt kettőnknek pár cuccot és fél óra múlva már Kimi autójában ültünk és a reptér felé tartottunk. Kettőkor fel is szálltunk a járatra, mely pontosan a szülővárosomba visz majd minket.  Csendben ültünk, miközben az összes többi utas valamilyen zajt okozott. Csendben voltam, hiszen a csend a gyász jele. Seb simogatta karom, puszilgatta a fejem búbját, vagy épp bíztató szavakat suttogott. Ezekkel méginkább a sírásra, az emlékezésre késztetettt.  Úgy érzem magam, mint egy vár a csata idején. Mintha egy háborús zónába kerültem volna. Minden feldúlt lett, mindent rommá, szinte porig aláztak. Váratlanul dőlt össze a fal, melyet oly sok áldozatot követelő munka által építettem fel. 19 éven át tartó kemény munkával és kitartással raktam egymásra a téglákat, mely két érzést zárt el egymástól. A boldogságot és a fal túloldalán tanyázó boldogtalanságot. A fal pillanatok alatt dőlt le, a munkám semmibe veszett. A lelkemben egy óriási erővel rendelkező hurrikán pusztított. Pillanatok alatt porrá döntötte a magabiztosságom, a kitartásom, az összes pozitív érzést, melyet egy ember érezhet valaha is.

   Telnek, múlnak a percek, s a kár bennem és körülöttem egyre nagyobb. Ismét minden olyan kilátástalannak tűnik, mint pár hónappal ezelőtt, mikor meghalt nagyim. Egyedül maradtam.  Nincs erőm felkészülni lelkileg arra a pár órára, mely most következni fog. Haza akarok menni. Belépni abba a házba, melynek az ajtaját hetekkel ezelőtt bezártam magam mögött. Az otthonomra vágyom. Az ismerős bútorokra, a régi játékaimra, anyu főztjének illatára, az Ő kedves fogadtatására. Azonban már senki nem lesz otthon. Ezentúl nem lesz hova mennem, nem lesz egy hely, ahol észrevétlenül megtörölhetném könnybe lábadt szemeim. Keresem a valós okát a történteknek. Miért épp így lett az életem megírva? Annyira fáj mindez. Egyszerűen nem tudom már hová vagy épp kihez tartozom, kire támaszkodhatom majd ezek után. Ki az, akinek lesz elég akarata végigcsinálni ezt velem, ki fog kihúzni engem a romok tengeréből? Talán Seb? Akarni fog-e engem ezek után? Szeretni fogja-e az új Renit, kinek vonásai, jelleme, személyisége épp kialakulóban van?  Megvalósíthajtuk-e ezek után a közösen kitűzött céljainkat, vagy ezek is köddé fognak vállni majd az eddigi összes álmainkkal együtt? Minden olyan távolinak, elérhetetlennek tűnik már. Nem tudom megtalálni a helyem ebben az óriási világban. Elvesztem az elmémet, a maradék, Istenben vetett hitem és legbelül totálisan elveszettnek érzem magam.

   Izabella vette a fáradtságot és elénk jött a reptérre. Őt is megviselte a tragédia, hiszen anyummal nagyon jó barátnők voltak. Első utunk a hullaházba vezetett. Sosem jártam még ilyen megrázó, fagyos helyen korábban. Ez az a hely, amit mindenki el akar kerülni. Hullaszag uralkodott, de ez egy cseppet sem zavart. Minden figyelmem egy asztalra irányult, melyen két emberi test feküdt, fehér lepedő alatt. Remegő végtagokkal közeledtem a két hulla felé. Végig bíztam abban, hogy félreértés történt, hogy nem a szüleim fekszenek itt. Az, hogy Ők meghalltak, logikailag képtelenség.

-Tudom, hogy nehéz lesz, de azonosítanod kell a két személyt.- szólt hozzám a fehér köpenyes férfi, majd elkezdte felemelni a lepedőt. Abban a percben a szívem dobogását egy dobpergéshez tudtam volna hasonlítani. Megláttam a két ember arcát és egy ütemet máris kihagyott a szívem. Egy nő és egy férfi feküdt előttem, pontosabban a szüleim. Arcuk már szürkés lett, áradt belőlük a hideg, arcbőrük egyes részeire rászáradt a vér. Remegő kezem feléjük nyúlt, úgy megérintettem volna anyu, még így is szép arcát, magamhoz öleltem volna mindkettejüket. De valami megakadályozott. Féltem. Seb irányába fordultam, fejem mellkasának döntve adtam át magam egy újabb sírógörcsnek. Ki kellett vezessenek a teremből, egy széket toltak a fenekem alá és kaptam egy pohár hideg vizet. Ebben a percben képes lettem volna részegre leinni magam, cigizni, vagy akár drogozni is. Csináltam volna valamit, amivel könnyebbé tehettem volna ezt  a pokoli pillanatot. De Izabella és Seb elterelték gondolataim ezekről a káros szenvedélyekről, melyek egy ideig enyhítik a fájdalmakat, de a gondokat megoldani nem tudják.

-Lehet, hogy engedélyt kellett volna kérnem tőled, de szervezkedtem a temetést illetően. Beszéltem a pappal és holnap délelőtt végső nyugalomra helyezik a szüleid. Gondolom te is szeretnél mihamarabb túlesni ezen.

-Köszönöm szépen a segítséged Izabella. Sokat jelent nekem a kettőtök támogatása, hogy még tartjátok magatok. Nézzetek csak rám. Egy szörnyeteg lett belőlem, egy senki. Egy magatehetetlen kis senki. Mindenem elvesztettem, egyedül maradtam. Célok, álmok, család nélkül.

-Édesem ez nem igaz.-sólt közbe Sebastian.- Nem maradsz egyedül. Itt vannak neked Berniék, a szüleim, Izabella és én. Minket sosem fogsz elveszíteni. Eddig is szerettünk és ez most sem fog változni. Együtt fogunk túllépni ezen, pár nap múlva ismét minden a régi lesz.-bíztatott mosolyogva. Sosem tudtam megérteni, honnan jön ez a sok pozitívum Belőle, a harchoz való erő, akarat, kitartás. Mikor én lélekben feladtam már mindent, Ő még küzd, kézen fogva húz tovább és a végén mindig győztesen jövünk ki a problémás helyzetekből. Ez az ami hiányzik belőlem, a küzdőszellem. Épp ezért érzem azt, hogy Benne megtaláltam a másik felem.

 -Szerintem itt az ideje, hogy hazamenjünk. Pihennünk kell, hiszen holnap hosszú és kemény napunk lesz mindannyiunknak.- tanácsolta Izabella és megindultunk hazafelé.

       Remegő ujakkal, összeszűkült gyomorral  helyeztem be a kulcsot a zárba. Vártam valami olyasmire, melyet már soha többé nem fogok átélni: arra, hogy valaki megérinti a vállam, felnyissa a szemem és közli velem, hogy élnek, hogy csupán egy rossz álomba csöppentem. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és elfordítottam a kulcsot a zárban és belöktem az ajtót. Mindehez elég volt pár pillanat, mégis magam elé képzeltem, ahogy anyu és apu mosolyogva az ölelésükbe zárnak. A csend sértette a fülem.

-Olyan nehéz lesz itt aludni, nem tudom hogy fogom kibírni ezt a nagyon hosszú és rémes éjszakát. Úgy megszoktam már, hogy a mellettem lévő szobában alszanak a szüleim, szinte érezni lehetett a közelségüket. De most… Ezentúl ez már nem lesz így.- könnyezni kezdtem, Seb pedig magához húzott.

-Itt leszek melletted, nem lesz olyan szörnyű ez az éjszaka. Egy percre sem hagylak magadra, ígérem.- mondta, s közben átnyújtotta nekem a zsebkendőjét.

-Köszönöm.-szipogtam, megtöröltem a szemem és kifújtam az orrom.

-Csinálok pár szendvicset vacsorára, oké?

-Seb ne. Nem vagyok éhes. Inkább lefekszem.

-Rendben. Én addig felhívom anyáékat, értesítem őket.

   Fáradt és kimerült voltam. Nem  vágytam másra, csak elaludni a puha párnák közt, s többet soha fel nem kelni. Ez lenne az igazán fájdalommentes, könnyű halál. Érzem, hogy már sosem leszek olyan, mint régen.

   Mire átöltöztem, Ő is belépett a szobába. Bebújtam az ágyba, majd miután felvette az alvós pólóját, Ő is csatlakozott hozzám. Az éjjelilámpát évge hagytam, nem akartam sötétben lenni. Párom mellettem könyökölt, másik kezével pedig a karom simogatta. Egy idő után szúrni kezdtek a szemeim, nagyon sokat sírtam ma, ezért pihentetés képpen lehunytam azokat, aludni azonban nem aludtam. Seb azt hihette, hogy elnyomott az álom, ezért Ő is elfeküdt mellettem. Fél óra után meguntam az ébren létet. Kimásztam az ágyból és megindultam a szüleim szobája felé. Lábaim gyors mozgással vezettek. Gondolkodás nélkül lenyomtam a kilincset. Sötétség fogadott. Becsuktam az ajtót és meredten álltam a sötétben, egy ismeretlen érzéssel karöltve. Mindent megtennék annak érdekében, hogy Őket visszahozhassam az élők sorába. Nincs semmi amit meg ne tennék, hogy ismét halljam a hangukat. Olyan jó lenne, ha ebben a percben itt aludnának. Minden egyes nap felhívnám őket, ha élnének, elárulnám az álmaim, a nagyszabású terveim, melyeket Sebastiannal közösen szőttünk. Haza telefonálnék, de tudom, hogy mindhiába. A csöngő telefon kagylóját  már senki nem venné fel nekem. Nekidöntöttem fejem az ajtónak és tovább szőttem gondolataim. Ha lehetne, kérnék még egy utolsó esélyt, hogy a szemükbe nézhessek, hogy lássam, ahogy visszanéznek rám és  mosolyognak. Ha lenne még egy napom, egy utolsó napom, visszafordítanám az időt, nem költöznék Sebastianhoz. Nem, még nem. Ezen az utolsó napon megköszönném a 19 és fél even át tartó kemény munkájukat, hogy neveltek, mindent megadtak nekem, hogy sosem szenvedtem hiányt semmiben sem. De nincs mégy egy esély, mint ahogy nincs még egy nap sem. Az idő visszafordítása eddig senkinek sem sikerült s ez számomra is oly… lehetetlen.

  Villanyt kapcsoltam és az ágyhoz lépkedtem. A takarón ott hevert anyu kedvenc hálóinge. Kezembe vettem, orromhoz emeltem és beszívtam az anyag illatát, mely teljesen anyára emlékeztetett. Arcom a selyem anyagba temettem, ezzel tompítottam el a torkomból felszakadó fájdalmas ordítást.  Térdre rogytam és háttal az ágynak dőltem. Pár óra telt el azóta, mióta megkaptam a hívást, s nekem még csak most jutottak el az agyamig a történtek. Azokat az embereket veszítettem el, akik a legfontosabbak voltak nekem. Hozzá fogható embereket sosem fogok találni. Ők ketten pótolhatatlanok. Örökké az emlékeimbe zártam a kedves arcukat, a vonásaikat, apa őszülő haját, anya gesztenyebarna szemeit, melyek állandóan csillogtak. Odaadnám értük az életem, a szívem. Sokkal inkább lennék én ott, ahol most Ők vannak.

   Eszembe jutnak azok a szavak, melyekkal anya átsegített engem a nehéz pillanatokon.

“A szerelmes fiatalok sokszor veszekednek olyan  banális dolgokon,mint ti és ilyenkor a szülők feladata az, hogy kibékítse a szerelmeseket. De tudnod kell, hogy apáddal nem fogunk örökké élni, egyszer magadra maradsz, a férjed-jó esetben Sebastian-lesz az egyetlen támaszod és a problémákat csakis közösen fogjátok tudni majd megoldani.”

  Akkor nem fogtam fel ennek a mondatnak a súlyát, de ma már mindent értek. Igen, magamra maradtam. Ezentúl csakis én oldhatom meg a felszínre törő problémákat. Nincs anyu, nem lesz kitől tanácsot kérnem, ha szükségeltetik.

-Miért kellett meghalnotok?- ordítottam kétségbeesetten. Felálltam a szőnyegről és egy határozott mozdulattal lesepertem az éjjeliszekrényen levő dolgokat. A lámpa, egy bekeretezett fotó hangos csattanással esett a földre. Össze is törtek zuhanásuk után. A fotót a kezembe vettem.  Hárman voltunk rajta: anyu, apu és én. Mosolyogtunk, mint egy boldog család. Ez nem csak állca volt, tényleg azok voltunk.

    Soha nem akarok azzal az emberrel találkozni, aki miatt mindez megtörtént. Lehet szabadlábon, lehet börtönben, tök mindegy. Tarthat bűnbánatot, ülhet akár 30 évet is, elvett két emberi életet, amiket vissza már senki nem adhat. Egy valami azonban biztos: gyűlölöm azt az alakot. Belelökött egy mély szakadékba, mely talán több 1000 méter mély. Délelőtt óta zuhanok, s úgy érzem ez a mélyrepülés már sosem fog véget érni. Sosem fogok már biztos talajt érezni a talpaim alatt.

  Talán órák óta ülök mozdulatlanul a szőnyegen. Tagjaim elgémberedtek, a hideg ráz, de egyszerüen nincs elég akaratom felállni. Ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. Sebastian lépkedett felém kissé álmosan. Fejét csóválta. Leült mellém, ölelésébe zárt, meleget nyújtott nekem karjai által. Fejem a mellkasára hajtottam és szép lassan álomba sírtam magam.

   Reggel suttogásra ébredtem.

-Nincs szívem felkelteni őt Berni. Éjjel 2-kor találtam rá a szülei ágya mellett, összekucorodva ült a szőnyegen és zokogott. Lelkileg és idegileg teljesen összeroppant. Én borzasztóan féltem őt.

-Seb, nyugodj meg kérlek. Nem lesz semmi baj, nem kell őt félteni. Ez a gyász legjobb megnyílvánulása, de túl fog lépni ezen. A sírással szép lassan kiad magából mindent, csak türelmesnek kell lennünk az elkövetkező időszakban. Te is és mi is segíteni fogunk ebben. 11-kor kezdődik a temetés, lassan készülődnötök kéne. Találkozunk a temetőben.

Ajtócsukódást hallottam és kinyitottam szemeim.

-Jó reggelt szerelmem.-üdvözölt egy mosollyal Seb. Azonnal észrevettem a kezében a tálcát, valószínűleg nekem hozta a reggelit.-Ez mind a tied, jó étvágyat kicsim.

-Nem vagyok éhes.-közöltem nyersen, továbbra is feküdve. Nem volt erőm felülni, nem akartam ma kimozdulni a házból.

-Valamit muszáj enned. Tegnap reggel óta egy falatot sem ettél. Attól, hogy éhségsztrájkba kezdessz, még nem lesz egy cseppet sem jobb. Izabella nemrég hozott neked friss szőlőfürtöket, legalább ezeket edd meg.-erősködött. Nem akartam balhét, ezért megettem pár szemet. Nem estek valami jól, tudtam, hogy ebből később még bajom származhat. Utálom, ha rám erőltetik ez ételt.

  A szoksásos reggeli teendők után elindultunk a temetőbe. Sétálva oda is értünk 10 perc alatt. A kis kápolnában már ott volt a két koporsó. Mindent megszervezett Izabella, egy szavam nem lehet. Koszorúhalmok hevertek a két fa koporsó előtt, a Vettel család pont a szemem láttára helyezte az övéket a padlóra. Velem szemben megpillantottam barátnőm, s azonnal rohantam hozzá. Szinte a karjaiba zuhantam.

-Légy erős Reni, kérlek.

-De nem megy. Nem akarok erős lenni, semmi értelme.

-De igenis van értelme. Nem adhatod fel, azt a szüleid sem akarnák. Látnak téged most is, vérzik a szívük, ha rád néznek. Minden helyre fog rázódni, mi örökké veled leszünk. Nem maradsz egyedül.

Mindenki sorra az ölelésébe zárt. Heikére volt most a legnagyobb szükségem. Ő is anya, talán benne megvannak azok a tulajdonságok, mint anyában.

-Ne hanyagold el magad, az élet megy tovább.  Fiatal vagy és tovább kell járnod azon az úton, melyen elindultál. Tudom, hogy egy édesanya pótolhatatlan, de én vigyázni fogok rád, mint ahogy Laura is tette. Nehéz lesz, de megpróbálom pótolni őt.

-Köszönöm Heike.- pillantottam rá hálásan.

Nemsokára a pap is megérkezett. Nem húzta az időt, azonnal elkezdett prédikálni.

- Kedves terstvéreim! Porból lettünk és porrá leszünk. Azért születtünk, hogy majd egyszer meghalljunk…

 Arra eszmnéltem fel, hogy a gyászmenet elindul  a sírok között.

-Helyezzük Laurát és Istvánt végső nyugalmukra.- hangzott el  a végszó a pap szájából.

A hely már ki volt alakítva számukra, nagyim sírja mellett fogják nyugalomra helyezni Őket. Közel lesznek egymáshoz itt is, mint ahogy a szívemben is. Szépen lassan leengdték a koporsókat egy kötelen és elkezdték rálapátolni a sárga földet. Nyögtem egy hatalmasat, majd meg kellett kapaszkodnom Heikki vállában. Megszédültem, forgott velem a világ.

-Hozzon valaki egy pohár vizet.- kiabált a finn, karjaiba vett és leültetett az egyik távoli sírra. Magamnál voltam, azonban fekete foltokat láttam a szemem előtt. Kapkodtam a levegőt, a mellkasom irtózatos nagy sebességgel emelkedett. Aztán valami hideget éreztem meg az arcomom, mintha vízzel locsolnák a bőröm. Kezdtem helyre rázódni egy kis idő múlva, a feketeség is eltűnt. Körvonalazódott előttem Párom rémült arca.

-Édesem jól vagy? Szédülsz? Hányingered van? Mondj valamit kérlek.

-Egyáltalán nem vagyok jól Sebastian. Vérzik a szívem. Legalább egyikük maradt volna életben. Mindegy, hogy melyikük az.  Meg sem tudtam akadályozni a halálukat. Nem volt alkalmam elbúcsúzni tőlük. A lelkiismeretem cafatokra szaggatja a szívem, azt érzem, hogy én vagyok az egyedüli felelős. Sosem fogom tudni ezt megbocsátani magamnak.  Nem voltam mellettük, napok óta fel sem hívtam őket, mintha ezt a büntetést szabta volna rám a sors, amiért ennyire elhanyagoltam őket. Egy önző nőszemély vagyok, magamnak akartam jót, s közben figyelmen kívűl hagytam azt, hogy ezzel nekiek teszem a legrosszabbat. Nem számoltam ezzel a lehetőséggel. Nem vagyok méltó arra, hogy apa vezetéknevét viseljem, szégyent valottam. Engem kéne eltemessenek, méghozzá élve. Én menten megfulladok ettől az egésztől!!!

-Ne beszélj ilyen butaságokat kicsim. Egyedül a sofőr tehet mindenről. Nem kellett volna részegen autóba ülnie. Természetes, hogy most feketében látod a világot, de pár nap múlva már minden jobb lesz.

   Kis idő múlva a temetést lebonyolító pap tartott felénk. Jól ismertem János atyát, hiszen a családom lelkésze volt. A szüleim ő adta össze, ő keresztelt meg, és mostmár emellé azt is mondhatom, hogy a családom összes tagját ő temette el.

-Várni foglak a bejáratmál.- suttogta Ő a fülembe, kezet fogott a pappal és magunkra hagyott minket.

-Tudom, hogy keresed a magyarázatot mindenre. A válasz csakis Istennél van. Tarthatod a döntését igazságtalannak, már úgyis mindegy. Valamilyen oknál fogva az Úr ezt akarta, így tervezte a sorsodat. Megvan a joga ahhoz, hogy nehéz próbák elé állítson minket. Kitűzött nekünk egy célt s meg akarja tudni, hogy ezen cél elérésére alkalmasak vagyunk-e. Neked most az a dolgot Reni, hogy felállj a földről. Erősnek kell lenned még akkor is, ha minden rosszra fordul. Bíznod kell abban, hogy a szüleid továbbra is veled vannak, látnak és vigyáznak odafentről. Nem kell félned, Isten mindenki mellé rendel egy őrangyalt. Te sem vagy kivétel, valaki biztosan vezetni fog téged, segít majd, hogy újra a boldogság kapuin belül légy. Figyelned kell az apró jelekre, ezeket kell követned.- bíztatott a lelkész, majd magamra hagyott.

Kicsit még álltam a sírnál és gyászoltam. Sötétedett már, hideg kezdett lenni, esőcseppek hullottak az égből.  Rögtön azt gondoltam, hogy ezek talán anya könnyei. Valaki megérintette a vállam, kissé megugrottam.

-Mennünk kéne mostmár kicsim. Hideg van és jó lenne hazaérni, mielőtt komolyabban kezd esni.

Párom a hátamra terítette zakóját, megfogta kezem és elindultunk a temető kapui felé.

   Izabellánál vacsiztunk, bár igazán keveset ettem. A szobám egy igazán komoly beszélgetés helyszínévé vált.

-Beszéltem Kimivel. Holnap reggel 10-kor érkezik a magángépével. Te is kényelmesebben utazhatsz, nem kell társaságban lenned, tudom, hogy feszélyezve éreznéd magad.

-Seb én…-mondtam lehajtott fejjel. Nem tudtam hogy mondjam el, amit akarok. Félek, hogy megsértődik, nem mertem a szemébe nézni, féltem a mondatom keltette reakciótól:

- Én nem akarok visszamenni Svájcba. Itt akarok élni mától. Ez az igazi otthonom.

-Ezt most nem értem Reni. Mi az, hogy itt akarsz maradni? És mi lesz az egyetemmel? Mi lesz kettőnkkel? A közös életünkkel, az álmainkkal? Vége, kész? Ennyi volt?-emelte meg kissé a hangját. Teljesen jogosan.

-Nincs vége, hiszen szeretlek. Csak szükségem van egy kis időre, amit magányosan akarok eltölteni. Úgy érzem, hogy nem vagyok használható semmire sem, főleg nem arra, hogy boldoggá tegyelek. Nem akarok a terhedre lenni, koncentrálnod kell a bajnokságra.  Az egyetem hétfőn kezdődik, de ki akarok iratkozni. Nem bírnám most végigcsinálni. Nincs annyi erőm és akaratom. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha halasztok egy évet. Erre az egy évre ide költözöm. Keresek majd valami munkát, rendbe hozom az életem.

-Egy év? És addig kizársz az életeből?- tette fel a kérdést felháborodottan.

-Eszem ágában sincs. Szükségem van Rád. Találkozni fogunk, bármikor meglátogathatsz. Úgy fogunk tenni, mint mikor még a középsuliba jártam.

-Nem Reni! Míg élek és szeretlek ezt nem fogom megengedni! Nem zárkózhatsz el a világtól, azoktól az emberektől, akik számára igazán fontos vagy. Nem építhetsz magad köré egy burkot. Képes vagyok arra is, hogy otthagyjam a versenyzést. Ebben a pillanatban nincs fontosabb dolog nálad. Ha kell ide költözöm, de ne kérd tőlem azt, hogy magadra hagyjalak ezzel a kínzó fájdalommal. Nem fogunk egy napig sem külön élni.  Azt mondtad, hogy szükséged van rám, épp ezért nem kéne ide költöznöd. Vigyázni akarok rád, ezt nem tilthatod meg nekem.- szorosan átöltelt, lágyan simogatni kezdte a hátam. Kezének egyenletes mozgása lehetővé tette, hogy elaludjak.

Másnapp reggel indulás előtt még elugrottam egy gyógyszertárba. Egy gyógyszeresdobozt csúsztattam a táskám mélyére. Seb úgy tudja, hogy fájdalomcsillapítót vettem, azonban teljesen mást rejt a kis doboz: altatót. Ez talán segít majd, hogy álmatlan és nyugodt éjszakáim legyenek. Igazán rám férne mostmár egy kiadós alvás…