63.fejezet

3 napja temettük el a szüleim. Ez a 3 nap nem sok változást hozott az életembe. Visszaköltöztem Baarba Seb könyörgése után, de az egyetemet nem kezdem el. Nem akarok emberek közt lenni adiíg, míg nem érzem magam újra jól. Így nem tudnék teljes erővel a tanulásra koncentrálni. Van, hogy Seb társaságát is kerülöm. Csak akkor beszélünk, ha nagyon muszáj. Az volt a kérésem, hogy aludjunk külön. Csalódott volt, de szó nélkül átcuccolt a vendégszobába. Meg akartam kimélni attól, hogy egy élettelen, bánatos lány mellett kelljen feküdnie.

      Reggel kibújtam a takaró alól. Az ablakhoz sétáltam és elhúztam a sötétítő függönyöket. Sóhajtozva könyveltem el, hogy odakinn ismét esik az eső és hideg van. Az előző napokhoz képest semmit sem változott az időjárás. Gyorsan megmosdottam, felöltöztem és leballagtam az emeletről. Heikki a kanapén olvasta az újságot és kávézott, Seb pedig fel-alá járkálva telefonált. Amint észrevették, hogy csatlakozom hozzájuk, hirtelen abbahagyták, amit csináltak. Heikki sebes léptekkel rohant fel az emeletre kezében az újsággal, Seb kissé ingerülten csapta le mobilját a kisasztalra.

-Hogy aludtál?

-Viszonylag jól.- vallottam be. Hála azoknak az altatóknak, amelyből minden este beveszek egy szemet. Nélkülük nem lennék képes aludni egy szemhunyásnyit sem.

-Brittával beszéltem. Eggyeztettünk a hétvégét illetően. Csütörtök hajnalban indulok Monzába, addig melletted tudok lenni. Nem szívesen hagylak magadra az elmúlt napok eseményeit tekintve, ezért arra gondoltam, hogy Heppemheimbe utazhatnánk. Ott biztonságban lennél, apa és anya gondoskodnának rólad. Könnyebb lenne nekem is, nem kellene aggódnom érted. És szerintem jót fog tenni az ottani levegő neked.- magyarázta.

-Rendben. Legyen, ahogy akarod. –reagáltam szűkszavúan az ötletére. Nem akartam én ezt. Miért nehezíti meg a dolgomat? Egyedül akartam volna lenni pár napig, erre tessék, elvitet engem Heppenheimba. Ez a “nyugodtabb lennék” duma csak kamu a részéről. Valami más áll a dolgok hátterében, erre a nyakam merném tenni. Fél, hogy hazaszököm, vagy attól, hogy esetleg valami kárt teszek magamban. Ezért inkább megfigyelés alatt tart. Elegem van abból, hogy árgus szemekkel nézi minden lépésem. Olyan, mint a saját érnyékom: követ és sehogy sem tudom lerázni. Nem akarom és nincs is már erőm ahhoz, hogy annak a lánynak a szerepét játszam előtte, aki mosolyog. Ebbe az erőltetettségbe bele fogok őrülni. Szabadságra, magányosan eltöltött napokra van szükségem, nem sajnálatra, babusgatásra, támogatásra. Fogja fel mindenki, aki körülöttem él és mozog, hogy lelkiekben összetörtem, hogy sosem leszek már a régi lány, kivettek belőlem egy hatalmas darabot. Tudom, hogy Seb szeret engem az összes lehetséges módon, de a folyamatosan erőltetett mosolyától, a törődésétől úgy érzem, hogy megfulladok. Isten akasztotta ezt a hatalmas terhet a vállamra.  Jézus is egymaga cipelte a maga keresztjét, nekem is egymagam kell túllendülnöm ezen. Cipelem magammal a sorsom, a múltam, de nem bírom el.

    A bőröndjeim saját kezűleg cipeltem fel Melanie régi szobájába. Egyenesen az ablakhoz mentem és bámultam a semmiségbe. Csendben, bezárkózva hallgattam, ahogy az esőcseppek a párkányt verik. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Szinte minden nap hív valaki. Van, hogy többször is. Izabella vagy épp Berni jóvoltából mindig elhangzik az a sablonos kérdés, hogy: “ Hogy érzed magad?” “ Sikerült feldolgoznod?” Seb szerint felejtenem kéne. De mégis hogyan, ha minden, amit teszek anyára vagy apára emlékeztet, ha minden nap eszembe juttatják azt a tényt, hogy két embert kellett eltemetnem pár nappal ezelőtt?

Kimi neve állt a kijelzőn.

-Szia Kimi.- szóltam bele unottan a készülékbe.

-Szia. Jenni győzködött arról, hogy fel kellene hívnom téged. Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy érzed magad?

-Köszönöm, hogy hívtál. Igazából nagyon rosszul vagyok! Egy labirintusba keveredtem, eszeveszetten keresem a kivezető ösvényt, de mindhiába. Az életem egy körforgás. Mindig ugyan oda térek vissza, ahonnan egyszer már elindultam: a boldogtalanság mezejére. Úgy látszik a fájdalom és a szenvedés velem született dolog.

-Tudom, hogy mit érezhetsz ezekben a napokban. Én is elvesztettem a valaha volt legnagyobb támaszom. Apa 2 éve hallt meg, pont Karácsonykor. Szörnyű érzés volt mindezt megtudni anyától telefonon keresztül. Nem tudtam feldolgozni azt, hogy elment, ilyen váratlanul. Az utolsó személy, akit élve látott, az anya volt. Itthagyta Ramit és engem is úgy, hogy el sem tudtunk búcsúzni egymástól. Apának köszönhetem, hogy az vagyok, aki. Azokra a napokra egy óriási tehert kaptam: nekem kellett elintéznem a temetést, ugyanakkor az a feladat is a nyakamba zúdult, hogy mindenkit én vígasztaljak. Nekem a bátyám és anya az utolsó támaszom, míg neked Sebastian. Érte csináld ezt a harcot végig. Mutasd meg az érzelmeidnek és a szomorúságnak, hogy ezerszer erősebb vagy náluk. Küzdj és meglátod, minden a régi lesz. A szüleid büszkék lesznek odafentről, ha látják, hogy az egy szem kislányuk a győzelem kapuja előtt áll.

-Köszönöm Kimi. –suttogtam sírós hangon és megszakítottam a beszélgetést.

     Másnap reggel szöszmötölés ütette meg füleim. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyon. Melanie volt a zaj forrása. A tegnapi vacsorám mellé odatette a mai reggelim. Tegnap egy falatot sem ettem, hiába hozták nekem a szobába Heike főztjét.

- Látom nem ízlett a vacsora. Pedig Seb készítette, szíve-lelke és minden tehetsége benne van. Én tudom, hogy nehéz most neked. Nem szeretnélek kioktatni, vagy fölöslegesen papolni, de ez nem mehet így tovább Reni! Tönkreteszed az öcsémmel való kapcsolatod, de legfőbbképp önmagad. Az esküvőm előtti órákban te mellettem voltál, akkor megígértem, hogy meghálálom majd valahogy a sok segítséged. És most eljött ez a perc. –törökülésbe ült és megfogta a kézfejem. – Mikor Marcus elhagyott azt hittem, hogy összedőlt az életem és vele együtt az egész világ. Nem akartam többet élni, legszívesebben leugrottam volna egy toronyból. Bezárkóztam napokig ebbe a szobába, sírással  teltek a napjaim.  Egyedül akartam felejteni, s ezzel egy óriási hibát követtem el. Erre igazán akkor döbbentem rá, mikor egy nap Fabian dörömbölt a szobám ajtaján. Ordibálni kezdett, hogy anya nagyon sír, hogy nagyon rosszul van. Ez vágott arcon, azonnal észhez tértem. Csak annyit szerettem volna ezzel sugallni, hogy most magaddal szúrsz ki ezzel a bezárkózással és éhségsztrájkkal. Ne hagyd, hogy valami tragédia térítsen észhez. Ne hagyd, hogy a dolgok rossz út felé terelődjenek. Az öcsém is ember és egy hatalmas mepróbáltatás ez neki. Ne várd meg, míg olyan lépést tesz meg, mely nincs összefüggésben az irántad érzett érzelmeivel. Térj észhez Reni, kérlek.- felállt, adott egy puszit a homlokomra és távozott.

                           **** Sebastian szemszöge ***

     Az ágyamon ülök, kezembem a telefonommal.  Megnyitottam a geléria mappát és nézegetni kezdtem a képeket, kettőnkről. Tudom, hogy a közös emlékek felidézésével ártom magamnak a legtöbbet, de muszáj volt látnom az  Ő arcát, melybe beleszerettem már a legelső pillanatban. Múlt hét elejéig még boldogan éltünk egymás mellett, szerelemben. A pár nappal ezelőtti rózsaszín köd feloszlott, s ezzel együtt eltűnt a mosolygós lány is mellőlem. Helyébe lépett egy olyan valaki, akit nem érzek magaménak. Nem ebbe a Renibe lettem szerelmes. Tekintete üres, arca sápadt. Még ugyan lélegzik, de semmi élet nincs benne, olyan akárcsak egy kifacsart citrom.

 Nagyon hiányzik. Az én engedelmességem miatt jutottunk idáig. Nem lett volna szabad belemennem abba, hogy külön aludjunmk. De mégis belementem ebbe. Azért mert Ő akarta és azért, mert szeretem Őt. Naívan azt hittem, hogy ennek a külön alvásnak egy-két nap múlva véget fog vetni. Minden egyes éjjel ugyanabban az órában felébredek. Álmomban érzem az érintését, a tekintetét magamon, érzékelem, ahogy besüpped az ágy mellettem. Kinyitom a szemem, lámpafényt gyújtok és szembesülök azzal, hogy a saját képzeletem űz velem kegyetlen játékot. Rájövök arra, hogy ez az éjszaka sem lesz külömb a többinél. A nap összes percében vágyom a csókjaira, a lehelletére, az átszeretkezett éjszakákra. Olyan felemelő számomra az, mikor a közelemben van. A mennybe repít, mikor kiejti a száján, hogy “ Szeretlek Seb.” A Hannával való szakításom után elvesztettem a reményt a boldogságra. És most úgy érzem, hogy újra szertefoszlik egy kép, melyet a boldog párkapcsolatról alakítottam ki. Nem tudom helyes döntés lenne-e bemenni Hozzá és átölelni. Félek, hogy ezzel csak mégtöbb olajat öntenék az égő tűzre. Jelen pillanatban a férfiak között én érzem magam a leggyengébb láncszemnek. A temetésen megfogadtam a szüleinek, hogy óvni fogom Őt mindentől. Erőlködöm azon, hogy kibillentsem ebből az állapotból, de nem megy. Be akarom bizonyítani a szüleinek, hogy én vagyok a legmegfelelőbb férfi a lányuk mellé, hogy keresve sem találnak jobbat nálam. De rettegek attól, hogy a nagy igyekezetem odáig vezet, hogy csalódást okozok mindenkinek…

   Az általam elkészített ételt felvittem a szobájába.  Mozdulatlanul ült az ágyon, kábán figyelt maga elé, egyetlen egy pontra szegezve tekintetét. A reggelije még ott díszelgett az éjjeli szekrényen, melyből egy falat sem hiányzott.  Percekig álltam az ágya mellett, remélve, hogy megszólal. 10 perc után kezdett fogyni a türelmem, rájöttem, hogy fölösleges várnom akár egy hangra is. Felkaptam a reggelijét és kiosontam a szobából. Szüleim és Fabi a levest kanalazták már.  Kivittem a konyhába az ételt és ott maradtam. Egyik tenyeremmel a konyhapultnak támaszkodtam, a másikkal pedig eltakartam a szemeim. Nem akartam, hogy bárki is lássa a felszínre tört könnyeim. Hangos zokogásba kezdtem. Pillanatok múlva anya kezének melegét és lágyságát éreztem a karomon.

-Most sem evett semmit sem?- kérdezte gyengéden.

-Egy falatot sem. Napok óta ezt csinálja anya.- emeltem rá könnyes tekintetem. –Eddig legalább el tudtam érni, hogy pár falatot egyen, de mostmár még ennyit sem eszik. Saját kezüleg főzöm Neki, este a vacsora mellé küldtem rózsát is, hátha nagyobb kedvvel nyúl a villához. De ez sem segít. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tehetnék még.

Anya letörölte az arcomon folyó könnyeim és megölelt.

-Az idő majd mindent megold helyettünk.-suttogta.

-És mégis meddig várjak? Vagy épp mire?- tettem fel a kérdést felháborodottan.- Meddig nélkülözzem még éjjelente? Meddig nézzem azt tétlenül, ahogy a szemem előtt megy tönkre? Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy komoly dolgokról elbeszélgessek Vele.- mondtam elszántan.

-Fiam, kérlek nagyon vigyázz arra, hogy mit mondassz. Olyan lelki állapotban van, hogy egy rossz szó is sértő lehet.- figyelmeztett anya.

Nem akartam megbántani, vagy további fájdalmat okozni, csak ki akartam végre mondani azt, ami majdnem szétmarja a lelkem. Eltökélten ültem hát le az ágyára. Jobb kezét a két tenyerem közé helyeztem. Bőre fagyos volt.

- Hajnali 5-kor indul az Olaszországba tartó gép. Nincs túl sok kedvem a versenyzéshez, sokkal inkább maradnék itt Veled. Mielőtt elmennék, meg akarok beszélni Veled egy eléggé furcsa és kényes ügyet. Nézd Reni! Engem megöl ez a csend, mely napokkal ezelőtt beállt közénk. Mondd azt, hogy szeretsz, vagy akár azt, hogy már nem. Mond ki azt, ami igazán bánt, ne a csend beszéljen helyetted. Ha azt mondod, hogy már nem szeretsz, elfogadom. Az őszinte szavaid nem fognak annyira megsérteni, mint az az üresség, amit a szemeidben látok már napok óta. Hiányzol nekem Kedvesem. Sosem láttalak még ennyire vékonynak, elesettnek, sápadtnak. Szedd össze magad. Térden állva könyörgök. Én nagyon féltelek és aggódom a kettőnk jövőjéért is. Mindezt okkal teszem. Nem tudom leszünk-e mi még igazán boldogok valaha is. Nem tudom, hogy maradt-e még valami a szívedből áradó igaz szerelemből. Vagy azt is elpusztította a keserűség? Lesz pár napod gondolkodni arról, hogy mit akarsz csinálni ezek után, hogy létezik-e továbbra is az, hogy mi, ketten. Sietek vissza. Nagyon szeretlek.- megsimogattam haját és egy puszit is leheltem rá.

   Csiga lassúsággal teltek a percek, amiket a sötét szobában töltöttem. De végül elérkeztünk ahhoz az időponthoz, mikor nekem távoznom kell. Hosszasan hezitáltam Melanie szobájának ajtaja előtt, ahol most Kedvesem fekszik. Egy erős mozdulattal lenyomtam a kilincset, még mielőtt meggondolom magam. Lelki furdalásom lett volna, ha köszönés nélkül megyek el. Halkan lépkedtem a szőnyegen,  a sötétségben. Hallottam egyenletes lélegzetvételét. Az utóbbi éjszakákat félig ébren töltöttem, egyfajta készenléti állapotban álltam. Fel voltam készülve arra, ha esetleg nyugtatni kell, mikor felriad álmából. Azonban akárcsak eddig, most is zavartalanul alszik és bízom abban, hogy ez továbbra is így marad majd. Közel léptem az ágyhoz és adtam egy puszit az arcára. Erőm ebben a pillanatban hagyott el, a legerősebb nem is elgyengülhet egyszer. Mikor kicsordult az első könycsepp, akkor léptem ki a szobából, aztán az éjszakába…

 ********

     Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a monzai verseny számunkra, de efajta nehézségekre senki sem számított a csapatnál. Előbb jött az áthajtásos büntesés, majd percekkel később Rocky üvöltött a rádióban, hogy azonnal állítsam le az autót, mert baj van. Egy dobogós helyezést szerettem volna elérni, ehelyett 0 ponttal mehetek haza. Csalódottan sétáltam végig a boxutcán és hasonló lelkesedéssel álltam ki a kamerák elé.

-Hallottuk, ahogy a versenymérnököd arra kér, hogy azonnal állj le. Vannak pontos adatok már arról, hogy mi okozta a kiesésed?- jött az első kérdés felém.

- Azt hiszem ugyan az a probléma okozta a kiesésem, mint Valenciában: a generátor meghibásodása.

-Hogyan vélekedsz az áthajtásos büntetésről?- hangzott el a második kérdés.

-Ez az eset sokban hasonlít a tavalyi incidensre. Ugyan azon a helyen történt mindkét előzés. Úgy érzem, hogy hagytam elegendő helyet Fernandonak. Ő erről természesen máshogy vélekedik, ez így természes. Tavaly én is panaszt tehettem volna, de mégsem tettem, ugyanis az nem az én műfajom. Igyekszem elfogadni azt, hogy veszítettem. Azonban a büntetés nélkül sem tudtam volna célba érni.

-Egy magyar internetes portál a héten egy cikket és pár képet közölt a kedveséről és önről, amint egy temetésen vettek részt. Megtudhatjuk esetleg, hogy ki a gyászolt személy?-jött a sokkoló kérdés.

Ökölbe szorítottam a kezem, nagyon dühös voltam, amiért ilyesmi kiszivároghatott a médiában. Legszívesen kiböktem volna, hogy hagyjanak békén, hogy ez nem szakmai kérdés, hogy semmi közük ehhez. Hogy lehetnek az emberek ennyire szívtelenek? Azonban visszafogtam magam, csakis  Kedvesemre gondoltam. Nem akartam, hogy tovább csámcsogjanak az ilyesmin.

-Ilyen jellegű  kérdésre nem vagyunk hajlandóak válaszolni. Köszönjük kérdéseiket, mára ennyi volt.- mentett ki Britta a helyzetből és elkezdett kihúzni az újságírók tömegéből. Nagy port kavart ez az eset, még a távolban is hallottam a hozzám intézett kérdéseket.

   A repülön sikerült aludnom egy keveset, így erőt merítettem a mai estéhez. Szerelmem többször is hívtam a hétvége folyamán, de nem reagált a hívásaimra. Így anyát zaklattam az aggódó kérdéseimmel naponta többször is. Mindent leadott nekem, s sajnos bár ne tette volna. Nem szolgált kecsegtető információkkal, a barátnőm viselkedésében nem volt változás. Nem mozdult ki abból a szobából, az ágyon ül, ápolatlan lett a külsője, étel nélkül él és nem beszél senkihez sem egy árva szót sem. Elszántam magam arra, hogy ez mostantól meg fog változni, egyszer és mindenkorra véget akarok ennek vetni. Apa várakozott a reptér előtt, hazafelé úton még beugrottam  egy virágüzletbe. Sikerült kiválasztanom az ott lévő legszebb és legillatosabb liliomcsokrot. Tudom, hogy Párom imádja ezt a virágfajtát és bízom abban, hogy ez majd eredményez egy kis változást. Elég lenne kezdetnek Tőle egy mosoly is. Anyát és Fabit üdvözöltem egy gyors puszival és öleléssel, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat megindultam az emeletre.

  Benyitottam lelkesen a szobába, ám még az ajtóban állva kiesett a csokor a kezemből. Ő ott feküdt a szőnyegen, eszméletlenül. Leguggoltam mellé. Egy üres gyógyszeresdobozt szorított az ujjai közt. Megragadtam kezét és megnéztem a pulzusát. Enyhe, nagyon lassú lüktetést még éreztem. Azonnal tudtam, mit kell cselekednem: ölbe kaptam, hiszen minél hamarabb kórházba kell Őt juttatnom.

-Mi történt Renivel?- rohant ki anya rémült arccal a konyhából.

-Ájultan találtam rá a szobában. Azt hiszem begyógyszerezte magát. Segítsetek nekem bevinni a kórházba.

   Apa vezetett, én képtelen lettem volna volán mögé ülni ilyen állapotban. Ő még mindig ájultan feküdt a karjaimban, egész úton csak beszéltem Hozzá, pofozgattam, hátha magához tér. De semmi. Arca és keze egyre hidegebb lett, mintha csökkenne a vérkeringés az ereiben. 10 perc alatt odaértünk a kórházba. Rohantam a folyosón addig, míg egy orvossal nem találtam szembe magam. Kivette karjaimból Szerelmem és bevitte egy olyan helységbe, ahová sajnos én  nem mehettem be. Erősködtem, könyörögtem a dokinak, hogy engedje meg, hogy vele lehessek. Percekig tartó győzködésem odáig vezetett, hogy mérgesen csapta be orrom előtt az ajtót. Tenyérrel ütni kezdtem az ajtót és köben zokogni kezdtem.

- Nyugodj meg kisfiam. Minden rendbe fog jönni, Reninek nem lesz semmi baja.- simogatta a hátam anya.

-Úgy félek. Belehalok, ha elveszítem.

-Ne beszélj butaságokat Seb. –szólt rám apa is.

   Leültünk a szoba előtti székekre és csak várakoztunk. Rohadt rossz érzés volt idekinn ülni és várakozni, főleg úgy, hogy a Kedvesed van benn és nem tudod mi baja lehet, vagy hogy mi történik Vele odabenn. Az orvosok keze alatt van, nem tudom mit csinálhatnak Vele jelen pillanatban. A mennyezetre emeltem könnyes szemeim, mintha csak fohászkodnék. Végülis lenne miért, hiszen most életem legfontosabb kincséről, a közös jövőnkről van szó. Mióta csak összejöttünk egyik  leküzdött akadály után jött a másik. Meddig vagyunk még képesek felállni a padlóról és tovább menni? Talán ez a végállomás. Nem, az nem lehet. Nekünk együtt kell lennünk, megannyi tervem van még. Senki más mellett nem vagyok képes megélni az álmaim, csakis Mellette. Hozzá hasonlító nőt soha többet nem fogok tudni találni, hiszen Ő egyedi az összes lehetséges módon. Ez a szerelem nem múlandó, ebben biztos vagyok. Sosem leszek képes más nőt szeretni.

-Ne hagyj magamra, kérlek.- suttogtam halkan.

   Kivettem a zsebemből a gyógyszeresdobozt. Reni hazudott nekem. Azt hazudta, hogy fájdalomcsillapítót vett akkor a gyógyszertárban. Miért nem mondott nekem igazat?? Percekig forgattam ujjaim közt a dobozt, míg végül elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. A folyosó legvégén lévő szemeteshez sétáltam és egy laza mozdulatta a kukába dobtam a tárgyat. Soha többet nem akarom látni ezt a szemetet.

   Egyre inkább fogyott a türelmem. Percenként pillantottam az órámra, azt hittem, hogy hosszú órák óta itt ülünk,  pedig csak 45 perc telt el. Majd végre kilépett az orvos. Arca verejtékes volt és nagyon fáradtnak tűnt.

-Hogy van a Kedvesem?- álltam meg előtte, a válaszra várva.

-A kollégáinkkal megtettünk minden tőlünk telhetőt. A kisasszony életben van.- közölte, s a szüleimmel egyszerre sóhajtottunk fel. – Mindössze fél percent múlott az élete.

-Ezt hogy érti doktor úr?- tette fel a kérdést apa.

- A hölgy szervezetében nagyon erős altatókat találtunk. Olyan mennyiséget vett be, ami könnyen halálhoz vezetett volna. Ha fél perccel későbben érnek ide, nem biztos, hogy megtudtuk volna menteni az életét.

-Te jó ég.- csúszott ki a számon és azonnal a székre zuhantam vissza.

-Még időben el tudtuk távolítani a gyógyszereket. Tehát kimostuk a gyomrát. Azonban komplikáció lépett fel. Életfunkciói hirtelen romlásnak indultak, a pulzusszáma csökkent és a szíve is leállt. Újra tudtuk éleszteni szerencsére és mostmár minden rendben lesz, megnyugodhatnak. Pár napig megfigyelés alatt tartjuk, ugyanis alultápláltságot fedeztünk fel. Infúzión keresztül vitaminokat juttatunk majd a szervezetébe, mely elősegíti majd a súlyának gyarapodását.

Ebben a pillanatban tolták ki őt a szobából. Egy kék halóing volt rajta, ez jobban kiemelte arcának és kezeinek fehérségét. Odaléptem Hozzá és adtam egy csókot a szájára.

-Soha többet nem fogok elmozdulni Mellőled. Még akor sem, ha Te ezt akarnád.

   Az orvosok betolták Őt egy kórterembe, egy nővér hozzákötötte az infúziót és a fontosabb gépeket, melyekkel az állapotáról tudunk meg információkat.Végig az ágya mellett ültem, őriztem álmát egészen addig, míg a kimerültség le nem győzött…

                                            *** Reni szemszöge ***

   Kinyitottam a szemeim és azonnal éreztem a karomra nehezedő súlyt. Egy szőke fejet láttam, az illető teste egyenletesen mozgott, mikor lélegzetett vett.

-Sebastian.- szólítottam a nevén nagyon halkan. Meghallhatta, ugyanis felemelte fejét. Első pillantása rám esett.

-Kicsim!- nagyon megörült nekem, arcom azonnal puszikkal halmozta el, majd rám szegezte tekintetét, mely rettenetesen komoly volt.- Nagyon megijesztettél minket. Hogy érzed magad?

-Kimerültnek, gyengének és kábának.- válaszoltam. –Nagyon… Nagyon szomjas vagyok.

  Leemelt az éjjeliszekrényről egy poharat, megtöltötte vízzel, belehelyezett egy szívószálat, majd a számhoz emelte. Kiittam a pohár tartalmát. Percekig csak néztük egymást szótlanul. Legbelül éreztem, hogy magyarázatot követel, de nem tudom, hol kezdhetném el. Vártam arra, hogy Ő kezdeményezzen.

-Miért hazudtál nekem? Miért mondtad azt, hogy abban a dobozban fájdalomcsillapító van?

-Sajnálom. Seb. Én…nem akartam hazudni.- mentegetőztem.

-De mégis megtetted.

-Mert nem volt más lehetőségem. A helyzet alakulása  késztetett erre. Egyszerűen nem voltam képes aludni, ezért muszáj volt altatót bevennem esténként. Azt akartam, hogy lásd, hogy már jobban vagyok, nem akartam, hogy aggódj értem.

- Nem is tudod menyire aggódtam érted Reni!- csattant a hangja.- Mitől láttam volna azt, hogy jobban vagy? Abból, hogy napokon át nem eszel? Vagy abból, hogy senkihez sem szóltál egy szót sem? Miért akartál öngyilkos lenni??- jött a második kérdés, immár normális hangnemben.

-Megrémültem. Teljesen megrémisztettél Te is és a nővéred is. Mel azt mondta, hogy szedjem össze magam, mert ha nem, akkor lehet, hogy lépni fogsz és nekem rögtön az volt az első gondolatom, hogy el akarsz majd hagyni. Meg akartam halni, nem akartam átélni azt a percet, mikor véget vetsz a kapcsolatunknak.

-Kicsim, ne beszélj butaságokat! Sosem hagynálak el, főleg nem ebben, a számodra oly  nehéz időszakban.

-Én annyira szégyenlem magam Seb! Mikor bejöttél elbúcsúzni tőlem éjjel, én ébren voltam és beszélni akartam Veled, de nem találtam a megfelelő szavakat. Nem volt erőm és bátorságom megszólalni. Rettenetesen gyenge voltam akkor is, az érzéseim elnyomtak. Véget akartam vetni ennek az időszaknak, mégpedig a halállal. Sokkal könyebb volt bevennem egy marék gyógyszert, mint most bocsánatot kérni Tőled, belenézni a Te és a családod szemébe. Nem merek sem Norbert, sem Heike szeme elé állni, mert legbelül tudom, hogy nagyon megbánottam őket a viselkedésemmel.

-Miközben lenyelted azokat a kapszulákat belegondoltál abba, hogy mekkora fájdalmat okoztál nekem? Van fogalmad arról, mit éltem át akkor, mikor rád találtam eszméletlenül? Semmit sem tudtam tenni érted az utóbbi órákban. Egyre csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha elveszítelek. Féltem attól, hogy nem lesz közös jövőnk, hogy nem leszel a feleségem, hogy már sosem fogsz a karjaimban feküdni. És tudod mikor éreztem azt, hogy minden álmunk szertefoszlik? Mikor az orvos  közölte velem, hogy pár pillanatra megállt a szíved.

-Minden tiszta sötét volt előttem, mintha egy alagútban sétáltam volna. Aztán egy apró, fehér pontot észleltem, melyhez ahhogy közeledtem, úgy nagyobbodott. Anya és apa hívó szava csalogatott a fény felé, én pedig a sötétséget elhagytam. A fehérség vakított, nagyon halványan láttam arcukat. Hosszú napok után ismét láthattam őket, a háborgó lelkemben azonnal szélcsend képződött.  Rohantam alakjuk felé, eldöntöttem, hogy feladom a harcot, hogy már sose nem akarok az életbe visszatérni. Láttam, hogy ők ketten mennyire boldogok, teljesen megfiatalodtak, én is ilyen életet akartam magamnak. Aztán a másik irányból meghallottam a Te hangod, s nekem választanom kellett. Nem akartam Őket sem magukra hagyni már, viszont Nélküled sem akarok élni. Anyáék hirtelen eltűntek, már csakis a hangos kiáltásod hallatszott, ezért visszaindultam a sötétség felé, vissza az életbe. Végig arra gondoltam, hogy nem lenne szabad eldobnom azt, amit oly keserves módon szereztem meg: a szerelmet. Szükségem van Rád, a támogatásodra. Kérlek ne hagyj most magamra.- kértem Őt. Mostmár mindketten sírtunk.

-Sosem fogod megbánni azt, hogy végül engem választottál. Olyan boldoggá foglak majd tenni, amilyen boldogság szerintem nem is létezik.- mosolygott halványan és megsimogatta hüvelykujjával az arcom.

Kapunk és elveszítünk. Ez az élet rendje. Megvoltak a támaszt nyújtó személyek az életemben, csak a szerelem hiányzott. Megkaptam a szerelmet is és most elveszítettem a szeretteim. Ez a szerelem maradt nekem az egyedüli dolog támasztásként, s mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy örökre az enyém maradhasson!!